- Mégis mit tehetünk?
- Maradjanak mellette, könnyen lehet, hogy hallja, amit mondanak neki.
Mikor a kastélyt csengőszó rázta meg, a gyengélkedőn megjelent Peter és nem más kísérte el, mint házvezetőjük.
- Mi történt vele?
- Ez hosszú történet lenne, tanárnő. A lényeg annyi, hogy Silver és a bandája elkapták és megverték.
- Nem ilyen egyszerű – tette hozzá Remus – ez egy féltékenységi hadjárat miattam.
- Ezt nem lehetne öklök és pálcák nélkül lerendezni? Hogy van? – Fordult a doktornőhöz.
- Kómában. Csoda, hogy él.
- Értem, írok a szüleinek. Maguk menjenek órára.
- Nem fogom itt hagyni! – csattant fel egyszerre James és Remus – Hiszen olyan, mintha a testvérem lenne!
- Nekem meg a kedvesem.
- Rendben, megértem. Egyikőjük vele maradhat, döntsék el.
- Ágas, könyörgöm – nézett rá esdeklően az aggodalomtól még sápadtabb fiú.
- Rendben, legyen. De szólj, ha valami van! Amint vége az óráknak itt vagyok.
- Ahogy én is – mondta komolyan Peter és együtt elhagyták a gyengélkedőt.
Remus odahúzott egy széket az ágyhoz és leroskadt rá.
- Most nézz magadra! Megmondtam, hogy ne keresd a bajt, látod? Nekem mindig igazam van. Jól figyelj rám, Sirius Black: ne merészelj itt hagyni! Fel kell ébredned, magadhoz kell térned, hozzám! Nem lehetsz ennyire önző, mihez kezdenék én nélküled? – Remus nagyot sóhajtott – Ne haragudj. Minden az én hibám, nem kellett volna játszanom az órán, mert Ethant csak bátorítottam, téged pedig felbőszítettelek. Én csak vicceltem, nem gondoltam komolyan. Csak téged szeretlek, bárcsak hallanád most, amit mondok!

A két másik Tekergő órák után csatlakozott hozzá.
- Mi a helyzet?
- Semmi sem változott.
- Kitartás, ebcsont beforr – mondta James megszorítva a kezét.
- Ajánlom, mert különben örök harag – motyogta Remus és fáradtan megrándult a szája sarka.
- Tudni már, hogy ki tette? – kérdezte Peter.
- Te hol élsz? Vajon ki gyűlöli Tapit jobban mindennél?
- Pipogyusz?
- Reménytelen – sóhajtott a kócos fiú.
A délután folyamán több látogató is érkezett, többek közt a teljes évfolyam.
- James, hogy tervezted a bosszút? – kérdezte Frank – Mert természetesen veled vagyunk mindannyian.
- Még több erőszak – rázta a fejét Lily – Sosem lesz így vége ennek az őrületnek.
- Ki kérdezett prefektus kisasszony? Ez egy hadüzenet!
- Igaza van – mondta halkan Remus párja kezét fogva – Sirius volt az, aki rátámadt Ethanre, és ők így álltak bosszút. Most abba lehetne hagyni.
- Hogy beszélhetsz így? – pattant fel a székéről James – Te vagy az egésznek az oka, miattad fekszik most itt. Silver kikezdett veled, majd meg akarta ölni, kis híján sikerült is, te mégis azt a simaképűt véded? Azt hittem szereted, de lehet, hogy inkább távol kéne magad tartanod tőle, ha valaha magához tér.
Mikor ezt a durva szavak címzettje meghallotta, úgy felpofozta barátját, hogy annak szemüvege messze lerepült a fejéről.
- Mégis mi folyik itt? – jött ki szobájából a doktornő – Mr. Lupin maradhat, többieknek kifelé!
- Nem megyek sehova, főleg nem hagyom kettesben Holdsáppal, még kárt tesz benne!
- Higgadjanak le, Mr. Blacknek azzal tesznek a legjobbat, ha nyugalom van körülötte. Nem bánom Potter, maga is maradhat, de csak ha nyugton marad. Merlinre mondom, hogy megőrjítenek!
A napok feszült várakozásban teltek, az első kómában töltött hét végén megjelent a Black házaspár és Regulus.
- Kedves, hogy benézel – szúrt oda James a fiatal Mardekárosnak.
- Jártam már itt, csak aludtatok – motyogta az.
- Mégis mi történt vele? – kérdezte Mr. Black.
- Kómában van, mert megverte egy csapat Hugrabuggos.
- A legjelentéktelenebb ház verte meg a fiamat? – háborodott fel a férfi – Szent aranyvér, ezt a szégyent!
- Meg fog halni? – érdeklődött a felesége.
- Nem.
- Kár.
- Hogy micsoda?
- Az egész család becsületén ejtett foltot azzal, hogy legyőzetett egy jelentéktelen embercsoport által.
- Mit számít a becsület, ha az életéről van szó?
- Fiatalember, nem várom el, hogy ezt ostoba félvérként megértsd, de egy Black élete a becsület.
- Te is így gondolod? – kérdezte élesen James Regulustól.
- Hát – sandított a családjára – nagyon fontos az életben, és ha már meg kellett vernie valakinek, inkább lett volna Mardekáros.
- Egy Black nem harcol családja ősi házával – oktatta ki fiát Mrs. Black. – Ha felébred, mondják meg neki, hogy csalódtunk benne. Jobban, mint eddig bármikor! Távozunk.
A zöld-ezüst nyakkendős gyerek vetett még egy aggódó pillantást a bátyjára, majd követte a szüleit.
- Hogy én mennyire gyűlölöm ezt az egész bandát – fujtatott James.
- Reg nem annyira vészes, csak szegény össze van zavarodva. Fiatal még ahhoz, hogy tudja mi a jó és a rossz.
- 12 éves! Ugyanolyan borzalmas, mint az összes álnok Mardekáros. Nem is érdekelte, hogy mi van a testvérével, be se nézett hozzá.
- Mondta, hogy akkor volt, amikor aludtunk. Nyilván attól félt, hogy nem fogadjuk szívesen.
- Ezt te elhiszed? Ócska, hazudozó szemét, mint az összes!
- Általánosítasz, nem mind mocsok. Ez a házak közti halálos ellentét olyan idejét múlt már.
- Annyira idegesítően okostojás tudsz lenni néha. Nem igaz Farki? – fordult a mindeddig némán ülő fiúhoz.
- De, persze. Igazad van Ágas, ahogy mindig!
Nyílt az ajtó, és Lily lépett be.
- Potter, Pettigrew, órára! Remus, elhoztam az anyagot, átvehetjük. Van most egy kis időm.
- Evans, Holdsápnak nem ez a legfontosabb.
- Ti még mindig itt vagytok? Mondtam, hogy húzzatok Bűbájtanra.
- Te itt nem parancsolgathatsz!
- Akarsz egész évben büntetőmunkára járni? Nem. Akkor indulás.
James és Peter dúlva-fúlva hagyták el a gyengélkedőt, helyükre a vörös lány ült le.
- Hogy vagy?
- Én vagyok most a legkevésbé fontos – a sápadt fiú szeméből könny csöppent a paplanra. – Annyira hiányzik, nem tudom elhinni, hogy soha többé nem szóljon hozzám, ne csókoljon meg!
- Megértem. Tudok valamiben segíteni?
- Tudod, annyi mindenkit veszítettem már el. Anyukám belehalt a születésembe, amit apám sose bocsátott meg nekem. A féltestvérem, Emily meghalt tíz éves koromban. Szegény még csak hat volt, nem értette, hogy miért nem szabad kijönnie a szobájából teliholdkor.
- Ezt nem is tudtam – szorította meg a kezét Lily.
- Mindkettőjüket én öltem meg, amit a drága apám nem felejtett el az orrom alá dörgölni, ha elég részeg volt. Igaza van Jamesnek, én tényleg csak fájdalmat tudok okozni mindenkinek!
Sirius is miattam van élet és halál között, de ha őt is elveszítem, abba már én is bele fogok halni.
- Ne hallgass Potterre, egy érzéketlen tuskó! Arról, hogy anyukád meghalt nem te tehetsz. A húgodról sem, mert ha valaki hát apád az oka, hogy megharaptak. Blacket pedig nem te verted meg, így ez sem a te hibád.
- Kérlek, szívem – fogta meg eszméletlen szerelme hideg kezét Remus – térj magadhoz, sajnálom! Nem, sose tér már magához, mert megöltem!
A lány tehetetlenül simogatta zokogó barátja vállát, mikor egy bátortalan hang szólalt meg mögöttük.
- Remus, ne haragudj, hogy csak így rád török…
Ethan Silver tette tiszteletét a gyászos társaságnál.
-  Mégis mit csinálsz itt? – reccsent rá a könnyáztatta arcú – Ha kedves az életed tűnj el, mielőtt megjönnek a többiek.
- Nem én voltam, akármilyen meglepő – próbálkozott Silver.
- Tűnj el innen!
- Hát jó, én megértem, hogy zaklatott vagy, szia!
- Ennek van bőr a képén – zihálta a még mindig zaklatott fiú.
- Lehet, hogy tényleg nem ő volt.
- Nem érdekel, hogy ki volt, miért és mikor! Csak térjen magához.
- Tudom, hogy nagyon fáj. Én apukámat veszítettem el egy balesetben, mikor még csak kislány voltam. Amikor megtudtam, hogy boszorkány vagyok, az volt az első kérdésem, hogy akkor hogyan hozhatom vissza az életbe, és nem akartam elhinni, hogy nem lehet.
De Black még felébredhet, és ugye te is azt szeretnéd, hogy akkor egy gyönyörű Remust lásson és ne egy kisírt szemű, zilált, kócos és borostást? Megfürödnöd sem ártana. Vigyázok én rá addig, menj!
- Rohanok vissza.
A valóban kissé ápolatlan külsejű srác felpattant és kiviharzott az ajtón.
A folyosón a várakozó Silverbe botlott.
- Szióka – köszönt az rá.
- Hagyj békén – rohant el mellette.
- Hé, ne csináld már! Nem zárkózhatsz be teljesen, Black után is van élet. Lehet, hogy most nagyon fáj, hogy meghalt, de talán új életet kellene kezdened!
- Nem halt meg – vetette oda mérgesen az elöl rohanó fiú.
- Nem? – döbbent meg Silver – De hát én… vagyis a srácok eléggé…
- Te voltál? – fordult hátra Remus és szikrázó pillantással nézett követője szemébe.
- Nem, mondtam már!
- Elszóltad magad! – kapta elő a pálcáját a barna hajú.
- Nyugi… nem úgy értettem… és különben sem én voltam, hanem az évfolyamtársaim.
Silver megrémült.
A dühös és keserű kamasz megsuhintotta a pálcáját és Hugrabuggos fájdalmas felkiáltva az arcához kapott. Azon egy vörös felirat éktelenkedett: Gyilkos.
Remus, mintha mi sem történt volna, folytatta sietős útját a prefektusi fürdő felé. 
Azért döntött úgy, hogy odamegy, mert az jóval közelebb volt s ezzel értékes perceket spórolhatott meg. 
Ledobta a cuccait és beállt a zuhanyba. Nem foglalkozott sokat a tisztálkodással, így öt perc múlva már kinn is volt és gyorsan megborotválkozott, viszonylag tűrhetővé tette a haját, visszakapkodta a ruháit és már rohant is.
- Itt vagyok – esett be az ajtón lihegve – Történt valami? 
- Semmi. Szép időt futottál. 
- Mindjárt levegőt is fogok kapni – esett vissza a székére. 
 
Sirius egy hosszú, sötét és hideg alagútban állt. Meztelen volt és nem tudta, hogy hová lettek a ruhái, vagy ő hol van egyáltalán. Fázott és félt, egész lénye reszketett a csontig hatoló hidegben. 
- Valaki! Hahó! – kiáltott, de nem kapott választ. Nem tudta, hogy mióta lehet itt, hiszen nem volt mivel mérnie az időt. Egy teremtett lélek nem volt ezen a kies, sivár helyen. 
Az utolsó emléke az volt, hogy a riválisa rátámad, majd minden sötét és végül itt találta magát. 
Egyszer csak pislákoló fényre lett figyelmes a távolból.  
- Ahol fény van, ott embereknek is kell lennie – gondolta és futni kezdett a forrása felé. 
Ahogy közeledett az egyre élesebb lett, végül egy tündöklő kapu előtt találta magát. 
Kellemes meleg áradt ki mögüle, ami nagyon jól esett az átfagyott tagjainak. 
- Fiam – szólította meg egy hang, de körülnézve nem látott senkit. Még mindig egyedül volt. 
- Ki az? 
- Az nem fontos. Itt az idő, hív a fény! 
- Maga miről beszél? Meghaltam? – a Black utód megrémült. 
- Nem, a tested öntudatlan eszméletlenségben fekszik a Földön. Lépj tovább, jöjj. 
- Nem akarok meghalni! 
- Egyszer mindenkinek eljön az ideje. 
- De nem most, én még fiatal vagyok, nekem még élnem és szeretnem kell. 
- Örökre a szerelmeddel lehetsz vigyázó angyalként, hát nem akarod újra látni? 
- Épp ezért tartsd magad távol tőlem. Nem megyek oda – bökött a míves bejárat mögé. 
- Akkor legalább csak nézz be. Ott az a fényes tó, látod? 
- Igen, de mi… Remi! – kiáltott fel, mikor meglátta kedvesét, ahogy az ő kezét szorítja. 
Ezzel egy időben meghallott egy új, kedves és ismerős hangot. Remusét. 
- Sirius, nem teheted ezt velem, kérlek, ne hagyj itt!  
- Nem foglak, esküszöm, megtalálom a módját, hogy visszatérjek hozzád.
A csábító azonban nem adta fel. 
- Hát nem vonz a fény, a tündöklő csoda? 
- Soha, érted? Soha! – üvöltött a fekete hajú és teljes erejéből rohanni kezdett vissza, amerről jött. 
Addig futott, míg össze nem esett.  
- Veled leszek, még nem tudom, hogy hogyan, de megígérhetem, hogy visszamegyek hozzád! 
Az átfagyott fiú elindult, hogy minél messzebb legyen a ragyogó fényességtől. Hiszen ha arra van a halál, az életnek logikusan a másik irányban kell lennie. 
Az alagút azonban nem engedte olyan könnyedén, egyre nehezebben mozgott, lábait jégtömbnek érezte, s alig tudta már felemelni őket. 
Feladta volna a küzdelmet, mikor ismét meghallotta a kedves hangjának zenéjét. 
- Minden az én hibám, Sirius annyira sajnálom. Ne haragudj!
- Most lett elég – kiáltotta a sötétségbe az eltökélt fiú és lerázta a lábáról a terheket – nem hibáztathatja magát, nem hagyhatom! 
Dühösen, de magabiztosan haladt tovább a borzalmas hidegben. 

Remus fáradtan és fásultan segédkezett az esti mosdatásban. Egy gyors bűbájjal eltávolította párja arcáról a több napos borostát. 
Mikor a doktornő elment, leült az ágyra és az ölébe fektette kedvesét. 
- Ha most magadhoz térnél nem érdekelne, hogy mikor csókolsz meg, csak ismét érezhetném az ajkaid az enyémen.
Megcsókolta a hideg kezet és az arcához szorította. Nem tudott már sírni, könnyei elapadtak, hát csak simogatta és ringatta az ölében. 
- Jó éjt, édesem – adott neki egy búcsúcsókot, s óvatosan visszahelyezte az ágyba – nem tudom álmodsz-e valamit, de remélem, hogy nem szenvedsz. 
Leroskadt a beteg melletti fekhelyre és pontosan abban a pillanatban csukta le a szemét, mikor Siriuséi kipattantak.